A bosszú színei (részlet az Öt Jo-krimi című kötetemből)
Első
Az öreg Carlo mindig imádta a tengert. Ennek ellenére nem ezt festette. Fiatalkorában, amikor még bírta, kihajózott a halászokkal, ő is vonta a hálót, nézegette a kifogott halak sokszínűségét. Leginkább a szemek nyűgözték le, azok a sosem rebbenő halszemek, amik egyben bárgyúak, de amúgy félelmetesek is voltak. Főleg, ha közelről vette szemügyre az ember.
Carlo képein a káosz uralkodott. Megélt ő sok mindent hosszú életében, mire elérte a siker. Mert az itt volt, folyton kopogtatott az előszobájában, csengette a telefonját, nyaggatta őt, hogy még és még, szebbet, jobbat, nagyobbat. Híres lett, rengeteg ember akarta a képeit és az újságok rendszeresen írtak róla. Carlo ugyan nem volt telhetetlen, talán csak a nők terén, már harmadik feleségét fogyasztotta. De kell a nő a ház köré, főleg ha az ember keze maszatos a festéktől. És Carloé lassan már nyolcvan éve az volt.
Az asszony vette fel a telefont ma reggel is és odatartotta az öreg füléhez.
A megrendelő rövid volt és velős, tudta mit akar, csak a találkozóhely volt egy kicsit körülményes. De a festőt nem érdekelte, ha ott a szigeten akar vele találkozni a pasas, akkor odamegy és kész, viszi magával a kiválasztott képeket.
Carlo képeivel a hóna alatt felszállt a kompra, ami az esti fényben nyűzsgő kirándulóhajónak tűnt a rengeteg turistától, akik a szigeten lévő hotelbe igyekeztek. Az öregnek is sietnie kellett, hogy az üzlet után még elérje az utolsó járatot.
A hajó hátsófelében ült le és régi jó szokása szerint messze kihajolt fürkészve a vizet a halak után. Igen, ott csillogtak azok a régóta figyelt szemek és az öreg megnyugodva dudorászott valamit a gyér bajsza alatt. Babonás volt és a halakat jó szerencsének vélte valami régi jövendölés vagy valami hülye újságcikk miatt.
Az a hal, aminek a szemébe nézett hosszan követte a hajót és talán megjegyezte az öreg arcát. Félóra múlva már olyan közel volt hozzá, hogy simán kicsipegethette az öreg Carlo szemét. A festő a fejét ért ütéstől még vérzett is egy kicsit, ami egyre nagyobb halakat vonzott a sekély vízbe. Reggelre, mire megtalálják már egész szépen lerágják az arcát. De biztos lesz aki felismeri. Ha másért nem, a szanaszét heverő festmények miatt.
-Te, ez valami híresség lehet, a te fajtád, firkálnak össze-vissza aztán a sok sznob megveszi – mondta Sean rávágva a hátamra, közben kiverve kezemből a délutáni lapot, egyúttal a kávémat is kilöttyintve. Kedveltem őt, de ezeket a barom szokásokat igazán levetkőzhetné már. Rendben, hogy nem tiszteli, amit csinálok, persze, maximum egy miss január van a falán, nemhogy festmény, de akkor is. Beleverni az ember fejét valamibe, amibe nem igazán való az egy átkozottul hülye rendőrszokás és ha az a valami éppenséggel a kihallgatószoba fala, akkor a delikvens csak törölgetheti az orrát, márha marad neki valami abból az arcán. Úgy mint ennek az öreg Carlonak, akit történetesen ismertem, ha nem is jól, de a képeit mindenesetre kedveltem, na meg szerettem volna azokat a pénzeket én is zsebre vágni, amit hozzávágtak a vevői. De úgy látszik tegnap valami mást vágtak hozzá, amitől hirtelen elszállt belőle az a maradék élete és hirtelen többet kezdtek érni a képei. Na de ott végezni a sziget körüli halszagú pocsolyában, ez gondolom nem fordult meg abban a szerencsétlen fejében.
-És mi van a képeivel, amit ott találtatok körülötte?
-Azok kérlek szépen ott száradnak a kapitányság falán, igazán jöhetnél és megnézhetnéd, érnek-e valamit még. Mert, ha igen, egyet szívesen hazavinnék, ne mondhasd rám, hogy bunkó vagyok és műveletlen, van is egy helyem annak a képnek a budiban, oda pont beleillik ez a sok szar, amit összefestetek.
-Kedves vagy, hogy így szereted a művészetet, de gondolom a felesége
majd értük jön. Azok a képek sokat érnek, akár nedvesek akár nem. Szóval inkább gyűjtsd a lóvét és vegyél mondjuk tőlem egyet, én még megfizethető vagyok. Olyannyira, hogy most szépen ki is fizetheted a kávémat, na meg majd a mosást is mert ez az ingem jelenlegi állapotában használhatatlan . És ezt az állapotot te okoztad azzal a lapát kezeddel meg a heves mozdulataiddal.
Sean nem volt rossz ember, évekkel ezelőtt elvált, gyerekei már rég elköltöztek a városból, azóta rá sem hederítettek apjukra. Csak néhanapján mesélt róluk, rendszerint akkor, ha valamelyik pénzt akart és így kellően fehúzta őt. De mint mondtam, nem volt rossz ember, így rendszerint kifizette azt amit kértek tőle, aztán hónapokig nem is hallott felőlük. Régebben együtt dolgoztunk, néhány ügyet mondjuk úgy az én segítségemmel oldott meg, persze nem gondolom, hogy enyém az oroszlánrész, de kivettem a részem és ennek a résznek mindig voltak fájdalmai. Néhány éve már csak alkalmanként vettem részt a nyomozásaiban, ahogy öregedett egyre morózusabb lett, agresszivítása magányos farkassá tette őt, felettesei ki nem állhatták és csak a fogást keresték rajta, hogy idő előtt kirúghassák. Persze szükségük volt rá, de a modorára nem. Arra mondjuk nekem sem, de én már az évek hosszú sora alatt megszoktam. Sean pokróc volt vagy inkább gyalulatlan deszka, de ha kellett valaki, aki támaszt nyújt a bajban, keresni sem lehetett volna nála jobb embert. És aztán csak a szálkákat kellett kiszedegetni magamból.
– Reggel gyere be hozzám és kicsit átgondoljuk ezt az ügyet – mondta -addig beszélek a kompossal bár nem hiszem, hogy a tag volt annyira hülye, hogy az utolsó komppal távozzon. A helyszínelők semmit nem találtak, a köveken nem maradt semmi nyom és a gyilkos valószínű a követ, amivel ölt jó messzire bedobta a tengerbe. Na azt kereshetjük…de amúgy is teljesen felesleges. Kell találjunk valakit, aki látott valamit, az öreget a parton a kastély felé baktatni vagy mit tudom én. Te meg mondjuk addig utánanézhetnél, hol lógnak ennek az arctalan palinak a képei, melyik galéria keresi degeszre magát az öregen. Az neked való feladat, úgyis ott szeretsz lógni te magad is, mióta elmentél tőlünk.
Ebben igaza volt. Elegem lett néhány éve, meg az a régi ügy is betette nálam a kaput. Otthon festettem egyre másra a képeimet és csak reménykedtem, hogy valaki végre felfedezi a bennem szunnyadó istenverte tehetséget. De az annyira mélyen aludt, hogy senki nem tudta előbányászni. Leginkább én magam nem.
Kis lakásom a város nyugati felében volt, régen ott lakok már, ismertem minden kövét és szegletét. A szobában terjengő terpentin szag sosem keveredett semmilyen mással, mert szakácsművészetem még mélyebben hevert mint tehetségem. A sarki vendéglőbe jártam enni, általában mindig ugyanazt. Az utolsó nő, aki még hajlandó volt főzni valamit ebben a kuplerájban régen lelépett, a mosatlant is otthagyva. Sok mindenen nem változtattam az elmúlt években, hacsaknem, hogy kiléptem a rendőrségtől és nekifeküdtem a festésnek. Ezt a nekifekvést a szó szoros értelmében lehet venni, rendszerint az ágyamban fekve néztem órákig a fehér vásznat az állványon, majd miután fejben telefestettem, befordultam a falnak és kellően sajnáltam magam. Elkészült képeim a falnak befelé fordítva szanaszét álltak, egyszer biztos elkerülnek innen, bár lehet, hogy az a kuka lesz, mint minden szemétnek a biztos helye.
Helyzetelek/Papírhold
Meg kell magyaráznom, miért ezt a címet adtam írásomnak. A történetben szereplő egyik főhős (a másik mondanom sem kell, hogy én volnék) egy híres színész, akit az idősebbek két-három nagy filmben láthattak a hetvenes években, éspedig a Love Story, Gengszterek sofőrje illetve a címben szereplő Papírhold őrzi meg nekünk alakját, no meg a hölgyek és persze az urak emlékezete, előbbiek epekedve nézték mosolyát, mi utóbbiak pedig próbáltuk utánozni mozgását, félszeg szavait vagy csak úgy filmsztárosan akartunk kinézni, ahogy ő. A filmeket jól ismerők már kitalálták, hogy Ryan O‘Neal –ről van szó, akivel összehozott a jósorsom néhány hónapja, amikor a képeimmel turnéztam Amerikában, pontosabban Kaliforniában. Persze a jósorshoz más is kell, mégpedig régi barátom, Norbert, aki ott él és jó ismerőse az említett sztárnak. Mivel kiállításaimat ott festett képekkel oldom meg, így kézenfekvő volt, hogy a „munkálatokról“ némi fotó és videóanyag készült. Több se kellett Norbinak, ezeket megmutatta Ryan-nek, akinek épp nem volt jobb dolga és meghívott malibui otthonába.
Itt akkor álljunk meg egy pillanatra. Ez az a momentum, amire már kisgyerek koromban álmodtam, hogy én egy híres filmszínész házába belépjek és csak úgy elbeszélgessek vele..sőt még a teraszán egy festmény is készítsek. Mindez megadatott most, nem kis izgalmat keltve amúgy sem izgalommentes életemben. A ház is megér egy misét, azaz pár szót: az ára potom 12 milló dollár (nem is akarok utánaszámolni, mennyi is az forintban) egy üveg és fa csoda, tele képekkel, köztük egy Andy Warhol vászonnal, de a többit meg sem mertem nézni tüzetesebben, annyira meg voltam illetődve. Mégiscsak egy volt világsztár padlóját koptatom.
Előre szóltak, hogy Ryan egy szomorú, mogorva pasas, aki csak úgy lézeng a világban, mióta párja, a Charlie angyal Farrah ( ki ne emlékezne szőke hajzuhatagára) már nem él, egyetlen öröme a Mozart névre hallgató kutyája. Ehhez képest egy szimpatikus, minden külsőségektől mentes, szinte átlagosnak tűnő embert láttam felém sétálni a malibui strandon, ahol a háza áll. Én a színész teraszán vártam, ő pedig a fövenyen baktatott Mozarttal játszva. Idillikus kép volt, háttérben a morajló óceánnal…abszolút festő ecsetjére kívánkozik…de hát azért jöttem, hogy ez a kép a vászonra kerüljön. Persze csak nagyjából, mert én nem tájképeket készítek, hanem az álmaink tájait, jelen esetben kicsit Ryan és az én álmom ötvözését készültem megfesteni. Ryan 70 felett lehet, bár ez nem látszik meg rajta, köszönhetően talán az amerikai plasztikai sebészeknek, de ne rosszmájúskodjak vendéglátómmal, inkább megemlítem, hogy a teraszon még ott lógott egy nagy boxzsák, amit saját elmondása szerint naponta püföl. Na ja, könnyű neki, filmszínészkarrierje előtt bokszolónak készült és fizikumát megőrízte az élet súlya és a rohanó idő ellenére. Egy biztos, nem minden a pénz, nem minden a valamikori csillogás, színésznők sokasága, Studió 54, New York és Hollywood partijai…az ember megöregszik és ha nincs társa, csak egy szomorú öregember válik belőle..aki szinte csak a kutyájával beszélget. Ryannak vannak ugyan gyerekei, de inkább nem mesélem el, mennyire zűrösek. Ezt inkább az Önök képzeletére bízom. Itthon mondtam is Angélának szülei örökbecsű aforizmáját, amit Székelyföld falvaiban szoktak volt mondani az öreg házastársak: Ha egyikünk meghal, én beköltözöm a városba.
Ha már a képzeletnél tartunk, az elmút években párszor már megfestettem egy strandjelenetet (amit persze katalógusomban Ryan is látott) ezt a témát adaptáltam most a malibui környezetbe, a lepedőn egymás mellett ücsörgő szerelmespárral és mellettük rohangáló kutyával vagy gyerekkel. Tekintetük a végtelen óceánba réved és talán már nincsenek is itt, legalábbis lelkileg már biztos. Amíg festettem, Ryan hol nézte, hol eltűnt és egyéb dolgait intézte…a végén csodálkozva, hogy mily hamar elkészültem. Viszont a kép megnyerte tetszését, előkerültek a fényképezőgépek, majd a stábja (mert az is van neki) sűrűn elkezdett minket fotózni. Egymás mellett ültünk, átkarolva a másikat és szélese mosolyogtunk a kamerákba. Ő ezt gondolom mindennap megteszi, nekem viszont újdonság volt ez a felhajtás. De hát ezért ő a filmsztár én meg egy magyar festő, aki valljuk meg, nem szokott az ilyenhez..
Időm lejárt Malibuban,a nap kezdett lebukni a horizont alá, a különleges helyzet megadatott és éltem vele, azaz helyzeteltem. Boldog voltam, bakancslistámról az egyik tételt kihúzhatom.